Hogyan jutott eszébe, hogy Victor Hugo Szegény emberek című versét használja kiindulópontnak a filmjéhez?

2005-ben, egy az EU-s Alkotmány ellen való szavazásra buzdító írásomban utaltam a Hugo versben szereplő szegény emberekre, a munkásosztály újfajta felépítésének mintegy meglehetős általános ábrázolásaként. Akkor újraolvastam a verset, aminek a vége abszolút szívszaggató jelenet: a szegény halász úgy dönt, hogy örökbe fogadja a halott szomszédja gyermekeit, mondván „van már öt, így lesz majd hét”, aztán rájön, hogy a felesége, aki megelőzte a cselekvésben, már hazahozta a gyerekeket. Ennyi jóság, ekkora nagylelkűség példa értékű. Sőt még annál is több, mert a két karakter, a férfi és a nő között, akik egyformán nagylelkűek, ott van ez a szerető gesztus, a kölcsönös megértés. Rögtön arra gondoltam, hogy ez kiváló befejezése lehetne egy filmnek. Csak meg kellett találnom azt a mai utat, ami ehhez a végkifejlethez vezet.

Egy thriller (Lady Jane) és egy történelmi film után (A bűn serlege) visszatért a karrierje elején forgatott filmtípushoz.

Nyilvánvalóan az eszembe sem jutott, hogy egy 19. századi Britanny-i halászról forgassak filmet. Egy napjainkban, Marseille-ben játszódó történetet akartam elmesélni, Ariane Ascaride-dal, Gérard Méylan-nal és Jean-Pierre Darroussin-nel. És, ahogyan 1980-ban a Dernier été-vel vagy 1997-ben a Marius és Jeanette-tel fel akartam mérni dolgokat: az Estaque nevű környékről, ahol születtem és a szegény emberekről, akik ott laknak. Visszatértem arra a helyre, ahol elkezdtem vizsgálni a világot, hogy lássam, milyen ma és, hogy elhozzak, esetleg, két-három általános igazságot.

 Ez megint egy olyan film, ami nagyon is valóságosan vizsgálja a „csoport” szó jelentését.

 Azt gondolom, hogy a mai társadalom egyik legnagyobb problémája az, hogy már nem létezik benne osztálytudat. Abban az értelemben legalábbis, hogy ma már nem mondunk olyat, hogy „munkásosztály”, ezért beszélek „szegény emberekről”. Sőt az emberek szegénység tudata sem létezik. Éppen ezért Franciaországban már nincsenek ilyen hatalmas üzemi egységek, ahonnan a hetvenes, de még a nyolcvanas években is háromezer munkás jött ki egyszerre a gyárból. Az osztálytudat akkoriban nem csak hogy lehetséges volt, de nyilvánvaló is: emberek ezrei, az ún. „kékgalléros” munkások testesítették meg. Természetesen ezek az emberek együtt voltak, közös volt az érdeklődésük, még ha különböző személyiségek is voltak. Nem létezik két fajta lakosság, egy bennszülött, dolgozó, szakszervezetbe tömörült, lakástulajdonos és egy másik, munkanélküli, bűnöző, a szegény külvárosokban élő bevándorló. A politika, és a mozi is tehet azért, hogy ezt az értelmiségi kiábrándultságot leleplezze – az én véleményem pedig sosem fog változni ebben a kérdésben, hisz’ épp ott van a lényeg.

Formailag is visszatért egy napfényes, szikrázó filmhez, tengerrel és kabócákkal.

És a Marie-Jo et ses deux amours óta nem is kellett kabócákkal hangot keverni. A legutóbbi öt filmemben bőven kipróbáltam a számomra kevésbé ismerős stílusokat. Most hazatértem! Pierre Milon, az operatőröm javaslatára még a super 16-oshoz is visszatértünk a digitális kamera helyett, amit az utolsó két filmemnél használtunk. És nagyon örülünk, hogy így tettünk, mert adott valamiféle melegséget a képnek, szemcsésséget, valamit, ami sokkal élettelibb volt. Visszatértem ahhoz, amit én csak az „alapoknak” hívok, mind a stílus, mind a tartalom tekintetében. A különbség annyi, hogy a Dernier été-ben a szereplők 25 évesek voltak, mint én akkor, a Marius és Jeanette-ben kicsit idősebbek, mint 40, a mostani szereplőim pedig ötvenesek, mert én is az ötvenes éveimet taposom.

Marie-Claire és Michel, az Ariane Ascaride és Jean-Pierre Darroussin által játszott karakterek szülők, sőt nagyszülők?

Egy helyett két generáción dolgozni elkerülhetetlen volt. Mikor Jean-Louis Milesi-vel írtuk a forgatókönyvet, eldöntöttük, hogy a bizonyos korú, két központi szereplőt nagyon fiatalok vegyék körül. Érzékeltetni akartam, hogy a támadó nem az egyetlen személy a fiatalabb generációból, aki ellentétben van Marie-Claire-rel és Michellel: a generációk közti ellentét a saját gyerekeikkel is meg van, akik nem értik a szüleik választásait. Florence és Gilles visszahúzódtak a családjuk és barátaik körébe, ami számomra egyfajta visszafejlődéssel egyenlő. Nem akarják veszélyeztetni a kényelmüket. Nem vádolom őket, nekik is kijutott az osztályrészük a gondokból. Gilles elvesztette a munkáját a hajógyárban, még ha azóta talált is másikat, Florence férje pedig Bordeaux-ban dolgozik. Folyton úton van, ami megnehezíti az életüket. Mondhatni egyszerűen elvesztették a képességüket, hogy felháborodjanak. Megértem, hogy az emberek félnek kockázatot vállalni…mert senki nem akarja elveszíteni azt, amit már megszerzett, ez törvényszerű. A történetben viszont éppen arról beszélünk, hogy nagyon veszélyes az, amikor az ember képtelen reagálni a dolgokra és végül is a szüleik adnak nekik leckét bátorságból.

A támadó, bár szintén Florence és Gilles generációjához tartozik, egy egészen más valósággal küzd.

A fiatalabb generációkat, egészen pontosan az „újszegényeket” illetően azokról akartunk beszélni, akiket teljesen körbevon a szegénység, akik sokkal inkább lázadnak, mint a fő karaktereink, akik találtak egy törékeny egyensúlyt, de csak azért mert a körülmények lehetővé tették ezt a számukra, visszahúzódva a létező legkisebb csoport, azaz a család által biztosított belső összetartás mögé. Christophe, a maga részéről, átlépi a határvonalat, mert nincs választása: kiderül, hogy a lopott pénzzel fizette ki a lakbér,  és hogy jelenleg az általa egyedül nevelt két öccse az ő családja.

Marie-Claire és Michel számára a rajtuk elkövetett erőszak egyfajta elektromos sokk-ként hat.

Megverték őket, a szó legszorosabb értelmében, de morálisan is vereséget szenvedtek. Mindez akkor történik velük, amikor a leginkább elképzelhetetlen a számukra hasonló dolog. Egy társuk támadta meg őket, és ez intellektuálisan megsemmisíti őket arra vonatkozóan, amiért mindig is harcoltak. Ez pedig elviselhetetlen a számukra. Bár csak kevés anyagiakkal rendelkeznek, egy életnyi munkával a hátuk mögött végül is képesek voltak azt érezni, hogy „megcsinálták”. Minden politikai és szakszervezeti szakértő megjegyezte ezt a tényt: az emberek szociális helyzete lejtmenetben van. Történetileg most először kell szembenéznünk egy olyan generációval, amelyiknek a tagjai nem fognak olyan jó élni, mint a szüleik.

Marie-Claire és Michel számára nyilvánvalóvá válik, hogy vannak, akik még náluk is szegényebbek. És, hogy másokhoz képest, mi még mindig gazdagok vagyunk. Ennek hatására értelmezik újra a „bátorság” szó jelentését, ahogyan az a Michel által idézett egyik Jaurès, (XIX. században élt francia szocialista politikus) beszédében is szerepel?

A film Victor Hugo keresztezése Jaurès-szel. Az első komoly könyv, amit gyerekfejjel olvastam a Nyomorultak volt. Amikor pedig aktivista lettem, Jaurès rögtön fontossá vált a számomra ezen a szövegén keresztül, ami tulajdonképpen egy részlet az Albiban a fiatalsághoz intézett, csodásan megírt és minden szempontból figyelemreméltó beszédéből. Jaurès számos különböző módon definiálja a bátorságot olyan retorikai stílust használva, amelyben minden mondat elejét azzal kezdi, hogy: „bátorság az, amikor…”. Kiemeli azt a tényt, hogy a bátorság annyit jelent, hogy az ember felelősséget vállal egyénként is, hangsúlyozva az egyén élete és a csoport valamint az egyén és a társadalom összekapcsolódását. A bátorság nem csak a csoport kontextusában létezik, hanem ott van mindenkinek a napi életében, abban, ahogy működnek, a szokásaikban, a viselkedésükben. Marie-Claire és michel azt mondják maguknak, hogy tenniük kell valamit. Egész életükben a közösségért harcoltak, de rá kell jönniük, hogy ez már nem elég.