A Die hard sorozat 1980-ban vette kezdetét akkor, amikor az akciófilmek már ellaposodtak és a félisteneket játszó akciósztárok pedig letűntek. Ez az egyik szempont a három közül, amiben a Die hard sorozat első része különbözik elődeitől. Ebből a szempontból klaszikusnak számít. John McClane (Bruce Willis) karaktere teljesen távol áll a hősiességtől. Ez leginkább abból derül ki, ahogy a terroristákra reagál. Legalábbis nem úgy, ahogy akkoriban szokás volt az akciófilmekben. A karaktere ugyanis, az egész film alatt fokozatosan épül fel. Ez onnan is látszik, hogy a terrortámadás elején még megpróbál valahogy kijutni az épületből, aztán szép lassan rájön, hogy egyedül ő maga tudja csak megmenteni a túszokat és elkezdi szép lassan kiiktatni a terroristákat. Szerintem, ez az egyik legfontosabb szempont, ami megkülönbözteti a hihető történeteteket és a teljesen abszurd történetek egymástól. Egy másik fontos különbséget is meg szeretnék említeni, az őszinte pillanatokat. Egy film attól is jó lehet, ha nem csak azok a mozdulatok vagy szövegeket szerepelnek benne, amelyek a forgatókönyvben. Ennél a filmnél sok olyan szöveg van, amiket a színészek önmaguktól tettek bele minden fajta egyeztetés nélkül. Az erre adott reakciókat nevezzük rögtönzésnek, amelyek aztán őszinte pillanatokat szülnek. A negyedik és az ötödik részben már egyáltalán nem látni ehhez hasonlókat, így ebből a szempontból is belesimulnak a többi tucat akciófilmbe.
Visszatérve az első részhez, elmondható, hogy a filmben lévő feszültség egyik fő forrása a szűkösség. Konkrétan a toronyházra gondolok, ahol az egész cselekmény játszódik. Ez a legfontosabb elem, ami elválasztja az ízlésesen megrendezett akciófilmeket a hányaveti módon megrendezettektől. Kezdjük azzal, hogy minden filmben – legyen az akció, kaland vagy vígjáték – mindenhol a történet számít. A történet maga dönti el, hogy milyen típusú a film, nem pedig a körítések. Így például, nem a lövöldözésektől, robbanásoktól vagy a verekedésektől lesz valamiből akciófilm. Ahogy a technika egyre modernebb lesz, úgy felejtődnek el a hagyományosabb vagy éppenséggel régimódibb módszerek. A Die hard első része azért tekinthető afféle művészfilmnek, mert se az előtte lévők, sem pedig az utána következő akciófilmek nem nyújtanak ahhoz hasonló hangulatot, amely miatt még most is szívesen megyünk el és nézzük meg ugyanazt a filmet újra és újra a mozikban. A legfájóbb példa erre, maga a Die hard negyedik és az ötödik része ahogy ezt már fentebb említettem. Hogy egy kicsit ellentmondjak magamnak, meg kell említenem, hogy van olyan akciófilm, aminek a technika kifejezetten jót tesz, mert kiegészíti az amúgy lapos történetet, DE! A Die hard megközelítően sem tartozik ebbe a kategóriába. A Die hard az egy márkanév most már. Egy teljesen egyedi stílust képvisel, amelyhez egyáltalán nem szükséges a technika, sőt egyenesen meg is fojtja.
Die Hard 3
Ahogy előrehaladunk a sorozatban, már maga a főszereplő karaktere sem hasonlít régi önmagára, és most nem az öregedésre gondolok. Mivel mindenki megöregszik egyszer, neki is jogában áll megöregedni. Emlékeztek mit írtam az elején? McClane karaktere egyáltalán nem hősies az első részben. Most miért lett ennyire hősies?! Olyanná változtatták, amitől egykoron meg akarták különböztetni. Sajnos, maga Bruce Willis is hibás e téren. Az első rész sikere óta nagyon felkapott színész lett, és ez meglátszik az utolsó két részben. Sokkal nagyobb lett azóta az önbizalma, pedig az első rész elején még meg akart szökni a toronyházból.
Die Hard – Drágább mint az életed
Ami a lényeg az, hogy az első és az utolsó két rész karaktere teljes ellentéte egymásnak. A rossz fiúkról nem is beszélve. Az eddigi, öt részes szériában Alan Rickman (Drágán add az életed) és Jeremy Irons (Az élet mindíg drága) által megformált rosszfiúk sokat adtak hozzá a filmhez. A többi rész negatív szereplői teljesen semmitmondóak voltak, lehet azért, mert nem olyan ikonikus színészeket választottak, mint amilyen Alan Rickman vagy Jeremy Irons volt. A harmadik nagy gond az lehetett, hogy a feszültséget adó szűkös teret városnyi térré változtatták át – nyilvánvalóan kihasználva a filmes utómunka fejlődése által adott lehetőségeket.
Összefoglalva tehát, a Die hard az egy márkanév – brand, amely megkülönbözteti a többi akciófilmtől, és magába foglalja a következő jellemzőket: nem hősies főszereplő, őszinte pillanatok, szűkös helyszín és ikonikus színész a gonosz megformálására. Ha ezen jellemzők alapján csinálnák meg a Die hard következő részét, akkor biztos vennék rá jegyet. Ellenkező esetben, még a tévében sem nézném meg.
Trafikant András
