Mit is jelent számunkra a zene? Függetlenül attól, hogy milyen műfaj a személyes kedvencünk, a zenén keresztül mindannyian egy bizonyos rituálén veszünk részt.  Egy lelki rituálén. Elmélyedhetünk az érzelmek bugyraiban, ahogy a dallam átjárja a testünk, a szívünk pedig a dal ütemére dobban.  Ilyenkor érzünk. Az érzelmektől pedig emberek leszünk. Mámorosan felébredve a zene varázsa alól, koncentráljunk kicsit mai filmünkre, A kórusra.

A történet egy tehetséges és szomorú sorsú fiúról szól, akinek hatalmas fordulatot vesz az élete, mikor édesanyja meghal, és ő bekerül egy nemzetközileg elismert fiúkórus kollégiumába, ahol a menő karmester nem más, mint maga, Dustin Hoffman.

Dustin Hoffman-a_korus_fim

A kórus – Dustin Hoffman

Természetesen Mr. Hoffman remekül alakítja a magába zárkózó, komor és lelkiismeretes nagyfőnököt, de nem hiszem, hogy megerőltette magát ezért a szerepért.  A film elején vicces is volt, ahogy kalimpál a kezeivel és lerí róla a teljes nemtörődömség, de szerencsére a film előrehaladtával fokozatosan ő is belelkesült. A karaktere titokzatos és kifürkészhetetlen. Ő az, aki kis hősünknek, Setnek a jövőjét a kezében tartja.  Felismeri a fiú tehetségét, de csak azután segít neki, miután látja, hogy Set énekelni is akar, nemcsak tud.  Régi önmagát látja a fiúban,  és bármennyire is próbálja titkolni, lassacskán személyes érzelmek fűzik Sethez, mintha a zord nagypapa átadná tudását a csökönyös unokának. Van egy jelenet, amikor megtudunk egy kis részletet a híres karmester múltjáról, de ez csak éppen arra elég, hogy tudjuk: ő és ifjú tanítványa teljesen egyformák jellemüket tekintve. Eléggé kiszámítható, de szívszorító részek ezek, amikben a film bővelkedik.

Set csupán egy valamiben más, mint Carvelle karmester. Ő még gyerek. Ő még nem esett át azon a ponton, amikor rájön, mikor hibázott az életében. Lázadó jellemét életkörülményei idézik elő, hiszen egy egyedülálló, alkoholista, munkanélküli anya nem jelenti a boldog családi idillt, viszont Set életében az anyja az egyetlen biztos pont, ami egy ittas vezetés következtében hirtelen megszűnik. Nehéz alkalmazkodnia és befogadnia másokat, ezért agresszív és kiszámíthatatlan.

Szerintem nem véletlen, hogy az első pillanattól kezdve A kóristák című francia klasszikus járt a fejemben. Nem csoda, mert elég sok párhuzamot találhatunk a két film között és nem csak azért, mert egy kórusról szól. Egy komoly problémákkal küzdő fiút állítanak a középpontba, aki egy ajándékot kapott Istentől.  Egy felbecsülhetetlen ajándékot, a tehetségét, amit gondozni kell és kihasználni. A filmnek több mondanivalója van egyszerre, többek között a tehetség megbecsülése és az, hogy kemény munkával csak jobbak és jobbak lehetünk önmagunkhoz képest, továbbá a hűség, a hovatartozás, a család és barátok megbecsülése, a hibáink elfogadása és a rászorulók támogatása mind-mind fontos alappillérei a film üzenetének. Ezek egyszerű, de meghatározó üzenetek, amikről már számos más alkotás készült, viszont olyanok, amiket képtelenség megunni.

A történet és a mondanivalók miatt a film nem okoz túl nagy meglepetést. Az események fokozatosan vezetnek a végkifejlet felé, a karakterek jelleme és cselekménye kiszámítható, ezért néha unalmasnak tűnhetnek, a dialógusok pedig semmi extrát nem tartalmaznak, csupán a szereplők érzelmeit nyomatékosítják. Valóban sok ilyen film készült, akkor mégis miben más  A kórus, mint elődjei? A zenében. Ezt nem csak úgy értem, hogy a filmzene jól sikerült (habár ez is igaz). A film a mű és a művész, az alkotó és az alkotás, de mindenekelőtt, az alkotó és a befogadó kapcsolatát ábrázolja. Így jut el hozzánk a zene is. Az alkotóktól. Saját magunkra találunk az ő zenéikben és ezt a láthatatlan köteléket a film kimagaslóan viszi vászonra.

A kórus egy szórakoztató, családi film, ami garantáltan mindenki tetszését elnyeri.